Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kopók

 Vadászkutyának azon kutyákat nevezzük, amelyek az embernek a vadászatban segítkeznek. Az idők folyamán nagyon sok fajtájuk alakult ki, osztályozásuk általában az alapján történik, hogy milyen feladatra használatosak a vadászatok alatt. A feladat szerinti fő típusok csoportosítása testméret alapján:

  • Kis termetű: spánielterriertacskó (a spánieleket szakszóval kajtató ebnek, a terriereket és a tacskót pedig kotorékebnek nevezik)
  • Kis-közepes termetű: kopó
  • Közepes termetű: retrievervizslavéreb
  • Agár (kis, közepes és nagy méretű fajták is vannak)

A vadászkutyák kialakulása 

Vaddisznó-vadászat a 14.században

Az emberiség legelső háziállata a kutya volt, háziasítása, paleozoológiai adatok alapján, kb. 100 ezer évvel ezelőtt kezdődött a modern ember megjelenésével egy időben.Ekkor azonban még csak az ember mellé szegődött farkasokról beszélhetünk. A farkasok minden bizonnyal azért kezdtek ólálkodni az emberi közösségek körül, mert rendszeresen eltakarították a lakomák maradékát. Hamarosan az ember észrevette, hogy a farkas-kutyák hatékonyabb érzékszerveik, gyorsaságuk, valamint ügyességük révén kiválóan alkalmazhatóak, nemcsak mint őrzővédők, de mint vadásztársak is. Ennek szellemében folyamatosan elmélyült az ember és kutya közti kapcsolat. Megkezdődött a céltudatos szelekció és a tenyésztés is. Az ember a kutyát fokozatosan „eszközévé" tette, az ősi ösztöneit korlátok közé szorította és a mai napig is ezt teszi. Az idő múlásával fokozatosan a vadászat célja is kezdett megváltozni, így nemcsak a létfenntartás eszköze volt, hanem egyre inkább a kultúrája részévé vált. A középkorhoz köthető a különböző fajta vadászkutyák tenyésztése annak függvényébe, hogy milyen vadra és milyen vadászati módokkal kívántak vadászni. Megjelentek hát a szemmel (vizuálisan) és orral (szimat alapján) vadászó fajták. Kitenyésztették a rejtőző vad felkutatására a kajtató ebeket, hajtó ebeket, valamint a sebzett vad keresésére használható fajtákat, a vérebeket. Ugyanakkor a kopókkal (hajtó ebek) párhuzamosan kialakult az agár, az agarászat. A lőfegyver vadászatban történő alkalmazása döntően hatott olyan ebek kitenyésztésére, amelyek messziről képesek jelezni a vad jelenlétét, a vadat nem űzik, hanem bevárják a vadászt, aki felrebbenti vagy kiugrasztja a rejtőző szárnyas vagy szőrmés állatokat. Ezzel megalakultak a vizslák.

 

 

Angol cocker spániel

 

Kopók

Erdélyi kopó vaddisznóval
Háromszínű beagle
Rhodesian ridgeback
Angol rókakopók

A kopók a legősibb vadászkutyák. Szerepük a vad megkeresése, felverése, üldözése, a vadászok felé terelése. A kopóval való vadászatnak több formája is elterjedt az évek, évszázadok folyamán. A klasszikus kopászat, falkavadászat, már a  háziasításával egy időben kialakult, mikor lovas vadászok kopók segítségével űzték a vadat, igyekezvén azt utolérni és elejteni. A falkavadászat lényege és szépsége valójában abban rejlik, hogy a kopók a lovasoktól és a lovaktól függetlenül, önállóan dolgoznak attól a pillanattól kezdve, ahogy a vad nyomára akadnak. Így az üldözött vad és a falka határozza meg a terepet, az iramot a lovasoknak. Ez által a falka biztosítja a vadászat élvezetes, lendületes voltát. A falkászat történhetett vadon élő szarvasra, zárttéri szarvasra, nyúlra és rókára. Néhány országban őzre, vaddisznóra is hajtottak, sőt Franciaországban még szárnyas (túzok) vadra is. Nyúlra kis termetű kutyákat alkalmaztak, (kivéve a nagy kiterjedésű síkságokat ahol inkább az agarászat terjedt el), ilyenek a Basset artésien normandBasset houndArtoisi kopó és a több hasznosítású Beagle,Nyulászkopó. Rókára, a közepes termetű kopók a legalkalmasabbak, nagy fedettségű területen rendezett hajtásokhoz a Beagle és a Nyulászkopó használatát javasolták. Szarvasra kizárólag nagy testű kopókat használtak és ahol nem tiltott ez a vadászati mód ma is ezeket alkalmazzák. Ide tartoznak a nagy francia kopók, a nagy francia trikolór kopók és a jurai kopók. A legtöbb országban a klasszikus falkavadászat tiltott vadászati módnak minősül. Legutoljára Nagy Britanniában is betiltották a híres rókavadászatokat. A mai alkalmazási területük a vaddisznó hajtásokban és a sebzett nagyvad után keresésében lehetséges. Megjegyezendő, hogy ebben a vadászati módban remekül, sőt mi több kitűnően helyt állnak. Ugyancsak ez vonatkozik a Beagle és a tacskókopó munkájára is. Ismertebb fajtáik:

 

Hannoveri véreb

A vérebek azok a vadászkutyák, melyeket arra tenyésztettek ki, hogy a sebzett nagyvadat kövessék, hogy megtalálva hollétét jelezzék, vagy a még mozgó vadat állítsák vagy lerántsák. Való igaz, hogy a tacskók és a vizslák is követni tudják a sebzett vadat (általában friss nyomon), azonban egyetlen fajta sem veheti fel a versenyt a vérebekkel. A vérebek a 24 – 48 órás vagy annál régebbi nyomot is követni tudják. De nem csak a magányos nyomot kell kövesse a jó véreb, hanem ki kell tudja választani a sebzett állat nyomát a konda, a szarvascsorda nyomrengetegéből is. Lőjenek bár a lehető legjobban a vadászok, sebzett nagyvad mindig volt és lesz, tehát egy nagyvadas területen a vérebek munkája nélkülözhetetlen. Klasszikus értelemben a vérebet csak szarvasra, muflonra, dámvadra, zergére és vaddisznóra használják. Őzre csak olyan helyen ahol fővad. Látszólag nem sok mindent kell tudnia egy jó vérebnek, és mégis a legtöbb hozzáértést éppen a vérebek kiképzése követeli. A mai vadászatban két fajtáját használják, a nehezebb hannoveri vérebet és a nyurgább bajor hegyi vérebet. Az elsőt sík, illetve dombos vidéken, a másodikat, mint neve is mutatja, sziklás hegyi terep körülményei között. A vérebnek igen bensőséges kapcsolatban kell lennie gazdájával, kölcsönösen kell bízzon a vadász és kutya egymásban. A véreb majdnem egyáltalán nem fenyíthető, mivel igen érzékeny, és a fenyítés teljesen letöri munkájában. Ezek után érthető, hogy a véreb név mennyire megtévesztő. A laikusok többségének a véreb név egy vérengző fenevadat takar, pedig fent láthatóan szó sincs ilyesmiről. 

 

Elhozó kutyák (retrieverek) 

Golden retrieverek

 

Középtermetű, jó szimatú, erőteljes felépítésű, nem túl zömök, de nem is törékeny, igazi mindenes kutyák. Eredetileg az angol vadászmódszerek szerint a vizslákkal együtt használták őket. A vad megkeresése, jelzése az angol vizslák feladata volt, majd lövés után következtek a retrieverek, akik feladata az elejtett vagy megsebzett vad megtalálása és elhozása volt. A retriever a vadat elhozó kutyák királya. A szó szoros értelmében „puhaszájúnak” nevezett kutyát évtizedeken át arra tenyésztették, hogy erőteljes állkapcsát nagyon óvatosan használja. A retrieverek mentesek az agressziótól, ezért az ember ideális társává váltak. Manapság, mint mindenes vadászkutya használják őket. Szerepük az apróvad vadászatán a kajtatás (lásd ott), a lövés utáni munka, valamint igazán kitűnőek a vízi munkában. Ellentétben a vizslákkal nem „állják a vadat”, ezért fontos úgy kiképezni őket, hogy lehetőleg „puska alatt”keressenek. Sajnos, többségükből, mivel nagyon kedves, intelligens, nem agresszív állatok, úgynevezett„divatkutya” lett. Kár lenne, ha állományaik leromolnának, mert nagyszerű vadászkutyák és méltó helyük van egy vadászember oldalán.


 

 

 
 

 

Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Augusztus / 2019 >>


Statisztika

Most: 2
Összes: 73514
30 nap: 5179
24 óra: 198